A drogfogyasztás büntetése helyett ellenőrzött belövőszobákat kér az Új Generáció

A balatonszárszói SDG Konferenciaközpontban kezdetét vette a „Válaszutak metszéspontján – SzárszóÉRT fesztivál”. A rendezvény megnyitójaként Dr. Bölcskei Gusztáv református püspök köszöntötte a tanácskozás résztvevőit. Kiemelte, hogy nagyon fontos az értelmiségi közösségek közös gondolkodása, mert felkínálhatnak olyan gondolatokat, javaslatokat és értékeket a politika számára, amelyekre az a szavazat maximalizálás közben nem figyel.

Bíró Ildikó országgyűlési képviselő, és a SzárszóÉRT Alapítvány Kurátora elsőként Kulin Ferenc irodalomtörténészt, a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Karának dékánját kérte a mikrofonhoz. Ő „A tábori élet szépségei és veszélyei” című előadásának kezdeteként a ’43-as szárszói tanácskozás és a lakitelki találkozó között vont párhuzamot.

Elmondta: Ma azok nevezik magukat baloldalinak, s szocialistának, akik a legszélsőségesebb neoliberalizmus doktrináit képviselik, s azok igyekeznek bizonyítani jobboldaliságukat, akik – ha komolyan vennék lakiteleki származásukat – az igazi baloldalt képviselhetnék. Mert – ne felejtsük el – az örökség, amit Lakitelek a népi mozgalomtól vett át, egyszerre volt nemzeti és tisztán, egyértelműen baloldali. Kodolányi, Illyés, Féja, Veres, Bibó, és Németh László nem ideális kapitalizmust, hanem minőségi szocializmust akartak.

Az 1943-as szárszói találkozóval kapcsolatban felidézte Németh László és Erdei Ferenc vitáját. Németh Lászlóról ezt mondta: Az alapkérdés, amire választ keres, a konferencia egész diskurzusterének a középpontjában áll: milyen külső és milyen belső feltételei látszanak a társadalmi és a nemzeti problémák megoldásának. A külső feltételeket Németh László 1939 óta változatlannak látja. Idézem a jól ismert diagnózist: „akár a német, akár az angol vagy az orosz koncepció győz, én azt másnak, mint a magyarság súlyos megpróbáltatásának elképzelni nem tudom.” Vele szemben Erdei Ferenc a történelmi materializmus és a materialista filozófia mellett érvelt.

Kulin Ferenc elmondta: A 20.század legnagyobb szellemi botránya nem az, hogy a történelem legpusztítóbb, legembertelenebb totalitárius rendszerei világmegváltó eszméitől születnek, hanem, hogy az ideák megcsalt szerelmese – a politikus értelmiség – inkább falaz a bűnnek, minthogy szégyenével a világ elé álljon. Mert hite már régen nem az eszméhez, hanem a példaképhez: a modellhez, a bálványhoz köti. Nem élné túl – úgy érzi – ha kiderülne, hogy a bálvány összetört. Bulgakov, Szolzsenyicin tudósításai mellett magyar írói vallomásokból – Sinkó Ervin, Koestler Arthur könyveiből – is tudjuk (első kézből!), milyen áttörhetetlen pszichológiai korlátba ütközött tudomásul venni és továbbadni a hírt: ami a Szovjetunióban történik, semmiféle hatalmi racionalitással nem menthető tobzódása az önkénynek, a diadalát ünneplő Sátán félelmetes erődemonstrációja. A baloldali intellektuellek első reakciója a hírre: ’nem lehet igaz’! s amikor már nem hunyhatnak szemet a tények fölött, új ismeretelméletet kreálnak. Eszerint, ha igaz is a rossz hír, az csak a valóság felületét mutatja.

Előadását az irodalomtörténész a következő gondolatsorral zárta:

Az a látlelet és az a jövőkép, amit Németh László fogalmazott meg a magyar társadalomról, helytállóbbnak és életképesebbnek bizonyult, mint az uralkodó eszmék táboron belüli és táboron kívüli követőinek víziói. A parasztpárti-kommunista Erdei Ferenc 1956 után rehabilitálta vitapartnere 1943-as nézeteit, egy liberális társadalomtudós pedig már a rendszerváltozás után írta le ezeket a sorokat: A kialakuló gazdaság és társadalom, így képzelem, nem sokkal különbözne attól, amit Németh László Kert-Magyarországnak vagy a minőség forradalmának nevezett. Egy ilyen irányba fejlődő magyar gazdaság esélye az lenne, ha nem a technológia színvonalában vagy a szériák nagyságában próbálna versenyezni a japán és amerikai cégekkel, hanem termékeik színvonalával, munkájuk mívességével. Ez utópia – mondják. Németh Lászlót a szárszói konferencián is sokan leutópistázták, főként azok a kommunisták, akiknek társadalomalakító terveiről kiderült: ők voltak az igazi utópisták, egy negatív utópia hívei. Ha ma olvasom el a szárszói konferencia előadásait, Németh László reálpolitikusnak hangzik.”

Szelényi Ivánnak a „Harmadik út?” című könyvéből idéztem. Nem kell mondanom: Szelényi soha nem tartozott a népiek követői közé. Félreérthetetlenül hozza tudomásunkra akkor is, amikor – ugyanebben a könyvében ezt írja: „Nem fogadom el a harmadik utas ideológusoknak a harmadik utat idealizáló álláspontját,  s különösen nyomatékosan el kívánom magamat határolni azoktól, akik a harmadik út lényegét egy, a zsidó és német polgársággal szembeállított magyar polgárosodásban vélték fellelni.”

Vegyük észre, ez az a hangütés, amit meghallani csak táboron kívül lehet. És amit meg nem hallani viszont vétkes mulasztás lenne. Mert itt, ebben a mondatban érhető tetten az a fajta jogos érzékenység, amelynek egykori életveszélyes sérülése a rendszerváltozás utáni szellemi és politikai polarizációt magyarázza. Higgadt, tárgyszerű diskurzusban kell bizonyítanunk, hogy a népiek legjobbjainak nem a zsidó és német származású polgársággal volt bajuk, hanem azzal a fajta polgárosodással, amely a magyar társdalom többségét kirekesztette ebből a folyamatból. S ha mi úgy vállaltuk az örökségüket, hogy ezt nem tette – és lássuk be, hogy nem tette – minden megnyilatkozásunk félreérthetetlenné, akkor súlyosan hibáztunk. Ennyi kollektív önkritika nélkül nincs esélyünk, hogy megfeleljünk annak a kihívásnak, amit egy bizonyosan bekövetkező új történelmi fordulat tartogat számunkra. Okuljunk Szárszó példáján: hogyan kell egy korszakváltásra szellemileg felkészülni. Hogy hogyan lehet a tábori élet veszélyeit elkerülni, miközben szépségeinek emlékét ápoljuk.