OSZOLJ!

Mindenki tudta, hogy nem oszlatja fel magát az országgyűlés, de egy jó gesztus volt Dávid Ibolyától, hogy indítányozta. Ezzel bizonyította volna ország-világ előtt, hogy ő bizony nem konvergál a nagyobbik uralkodó párt felé, és eszébe nem jut bevinni a koalícióba a váratlanl kiugrott SZDSZ helyére a szebb napokat látott MDF-et. Persze ez a gesztus annak fényében, hogy az elnökválasztáson fellépni szándékozó egyetlen ellenjelöltjét a titkosszolgálat segített félreállítani az útból – sokat veszít hiteléből. A szabad demokraták nem szánhatták el magukat arra az öngyilkos lépésre, hogy megszavazzák a parlament feloszlatását, hiszen, ha ma tartanák a választásokat, az egy százalékot sem tudnák hozni, nemhogy a tízet. Tehát marad minden a régiben. Az öszödi beszéd nyilvánosságra kerülésének évfordulóján a rendszerváltók is oszlatni akartak, de nem voltak annyian. Még annyian se, hogy a rendőrség érdemesnek tartsa őket a rövid provokáció utáni tömegoszlatásra.

A magyar parlament pedig, őszintén szólva, megérett az oszlásra. Igazából már oszlik, idáig érezni a bűzét. Nem érdemes taglalni, ki miben sáros: az ország elsőből utolsó lett a csatlakozott kelet-európaiak között az Unióban, a szegénység parttalan, a szegények és gazdagok közötti szakadék akkora, hogy a feudalizmusban se volt ilyen; a közbiztonság a holdban, nyugdíjat vagy kapunk majd, vagy nem – a befizetett nyugdíjjárulékok kézen-közön elfolytak, általában pénzpatakok csörgedeznek, pénzfolyók folydogálnak, pénzfolyamok hömpölyögnek a politika közvetlen környezetében, és az elfolyó pénznek az országépítésben nem sok látszatja van. Igazuk van a rendszerváltóknak: ha tudjuk annak idején, hogy ezért számoljuk fel a legvidámabb barakkot, inkább otthon maradunk. Hogy a politikának ez az undorító tánca a pénz körül egyre inkább haláltánccá válik? – Igaz. Csak ez a tánc a mi halálunkat hozza hejehujázva. A politika táncába belepusztul az ország. De sebaj, az összetáncolt pénzből külföldön is lehet élni – vagy leginkább csak ott. Mert itt egyre többen vannak, akik azt mondják: oszolj! És komolyan gondolják. Ne adja Isten, hogy egyszer nekidurálják magukat az oszlatásnak!

De még nem késő. Ha poltikusaink nagy többsége is megtanulja annak a két szónak az igazi értelmét, amely két szót néhányan közülük még nem felejtettek el: újra lehet kezdeni egy új társadalmi szerződéssel. Ez a két szó pedig a tisztesség és a becsület.

Földvári György

Tenger Barcson

Nagyapám tudományos ember volt. Esténként a Tolnai Világlexikonából olvasott fel a családnak, sűrűn forgatta a világtörténelmet, és szerzett némi gyakorlati tapasztalatokat a világ mibenlétéről Crnagorában (somogyiasan Cérnagória), ahol az első világháborúban egy hegyi kiserőd parancsnoka volt. Szóval lehetett adni a szavára. Ő mondta nekem:

- Édes gyerekem, jegyezd meg: ha sok pénzt akarsz szerezni, ne fogj okos dologba, mert azt árán fizetik meg. Találj ki minél elrugaszkodottabb őrültségeket. Minél nagyobb hülyeség, annál több pénzt adnak rá. Aztán még az is lehet, hogy bejön, és keresnek rajta a befektetők is, nemcsak te.

Ez jutott eszembe, amikor megláttam a barcsi tenger tervét. Négy és fél milliárd forintra tervezték a beruházást, most hat milliárdnál tartanak. Egy hatalmas, üveg-acél palota, félkaréjba épített wellness-szálló, amelyik egy tengeröbölre néz. Hogy Barcson nincsen tenger? – semmi gond, van birkalegelő. A birkákat odébb terelik, a Rinya patak medrét elrekesztik, a legelőből szép nagy pocsolya lesz. Most már aztán nem kell más, mint a szélét megteríteni szép sárga Dráva-homokkal, amiből arrafelé terem dögivel. Hogy illúzióbb legyen az illúzió, a homokos tengerpart köré telepítenek szép nagy sziklákat, és már csak a cápák és delfinek hiányoznak. Sajnos, valószínű, hogy ezek hiányoznak majd a későbbiekben is. Ami még valószínűbb: a tengerpartot fel fogja verni a nád, a sás és a káka, a tengerben elszaporodik a csíkhal és az unkabéka, erre jönnek a gólyák, a gémek, talán még a nemeskócsag is megjelenik újra – és ez a barcsi tenger éppolyan lesz, mint a többi mesterséges tó. Szép, szép, de hol van a tengerhez?

Barcson olcsó a telek, ez biztos. Sokkal olcsóbb, mint a tengernél vagy a Balatonnál. A magyar tenger száz kilométerre van, az Adria kétszázra. Biztosan van benne ráció, hogy a kettő közé tengert építsenek, de hát ki lesz az a vad wellnessvendég, aki előnyben részesíti a műtengert a Balatonnal vagy az Adriával szemben?

Ám legyen sikerük a második magyar tenger megálmodóinak.

Erről jut eszembe: micsoda idegenforgalmi vonzereje lenne, ha újjáépítenénk a kaposvári várat, nem kéne hozzá hatmilliárd, ötből már szépen kijönnénk. Néhány bástya, a konditerem a kínzókamrában, hozunk igazi törököt, aki „Insallahot” kiabál a minaretből, a kávézóból rálátni a bajvívótérre, ahol minden pénteken – ha fizetnek érte, máskor is – délután ötkor kezdetét veszi a lovagi torna. Kassai is nyilazgathatna egy kicsit hátrafelé lóhátról, hogy kapják tőle a frászt a turisták. Hogy legyen itt is egy kis víz – nem kell azért mindenhova tenger, csak egy kis somogyi Velence: szépen elöntetjük újra a Kapossal a Szokola-berket, esetleg a Pláza mellé felépítjük a Szent Márk tér kicsinyített mását, és a Vár utca lesz a Kanál Grande, ahol délceg kaposvári gondolások éneklik pébekkről, hogy „megüsmerni a gondolást ékes járásáról…”

Jó ötlet, nem? Várom a befektetőket!

FGy

Kölyökfoci

Kaposvár egy hétre fociváros lett. Csak úgy nyüzsögnek itt a gyerekfocisták. Kiskamaszok, nagykamaszok, lányok, fiúk. Tejszőke, langaléta északiak, mokány szlávok, busa fejű, hangos germánok. Mind a labda miatt jöttek ide, amit kergetni kell a gyepen, abból a célból, hogy egy kapunak nevezett hinaállvány lécei közé juttassák, lábbal vagy fejjel. Őszintén szólva, elég buta játék ez a foci: az ember ösztönösen először kézzel nyúl a labdáért, itt meg a kezet nem szabad használni. Kell hozzá ügyesség, az biztos, meg ész is, mert egy gyors és kemény csapatjáték, nade hát semmi különös. Mégis szerte a világon százmilliók őrjöngenek érte. Kivéve Magyarországot. A hatvanas évek elején még versenyt ordítottunk apámmal a tévé előtt egy-egy válogatott meccset nézve, de volt is miért. Aztán, a gulyáskommunzmus idején valahogy ellaposodott a játék. Albert Flóri megkapta az aranylabdát, Bene se volt akárki, de ezzel vége. Még Törőcsiket biztathattuk: „táncolj, Törő!” De táncolhatott szegény egyedül, abból már nem lett magyar foci. A nyolcvanas évek közepére kiderült, hogy túl nagyok a stadionok. A több tízezer fős nézőtereken elveszett az az ezer-ezerötszáz ember, aki még – talán nosztalgiából – kijárt a meccsekre.

Kaposvár futballja sohasem volt igazán sikeres. Az itt felnőtt tehetségeket elszipkázták a nagycsapatok, ha egy-egy jónevű edző idekerült néha, nem tudott ütőképes csapatot fabrikálni a Rákócziból, mert nem volt rá pénz.

Kaposvár megunta a jó neveket, néhány éve egy helyi testnevelő vette át a csapat irányítását. Prukner Braunauban tanult focizni, egy osztrák másodosztályú csapatnál, ahol nem volt sportállás: két edzés között nyolc órában székeket gyártott egy helyi bútorgyárban. Megtanulta, hogy a sikert nem adják ingyen. És mivel jó pedagógus, tovább is tudta adni. Megint lelkesednek a kaposváriak a Rákócziért, és hát van is alapja a lelkesedésnek. Még azt is megérhetjük, hogy újra kimegyek egy meccsre, hogy rekedtre kiabáljam magam. A sikerek láttán talán a pénz is kezd megjönni, és Kaposvár lassan focihatalom lesz. Na, nem focinagyhatalom, csak olyan kis focihatalom. De van utánpótlásnevelés, nem is akármilyen, és elég sok lett az utóbbi időben errefelé az olyan srác, aki nemcsak szeret focizni, hanem tud is. Úgyhogy a gyerekfoci nemzetközi fesztiválja jó helyen van itt. A város kitesz magáért: egyhetes buli van a főtéren, óriáscsúszda, gumiköteles játék, a bandzsi dzsamping kisöccse, számítógépes foci és minden más.

Csak: a meccsek egy részét a Cseri úton, az Építők pályáján játsszák. A gyerekek az ordítozó, veszekedő, olykor verekedő romák között közelítik meg a játékteret. Milyen képet visznek haza Kaposvárról? Egyáltalán, aki most először és utoljára ját Magyarországon, mit gondol a magyarokról? Hogy kinn laknak az utcán, mint az indiaiak, ordenáré hangon üvöltöznek egymásnak, és verekedni készülő csoportjaik között akár egy teljes focicsapatnak is veszélyes kersztülmenni?

És a másik: kereskedő ismerősöm meséli, hogy hozzá járnak a gyerekek vásárolni, mert a többi boltos nem fogadja el az eurójukat. Hát kéremszépen, lehet, hogy még kemény a magyar forint, és pártunk és kormányunk mindent megtesz, hogy minél messzebb legyünk az euró bevezetésétől – de azért ennyi évvel az EU-belépésünk után már egy kicsit konvergálni kéne Európa felé! Tudom, fáradság elmenni a bankba vagy a pénzváltóhoz beváltani, meg figyelni kell hozzá azokat a fránya árfolyamokat is, de hát mi akartuk. Akár tetszik, akár nem, itt van Kaposváron Európa. Most éppen pár tucat kamasz képviseli, de egyre inkább belesodródunk ebbe a nagy tarka kavargásba. Aki az európai körtáncban nem veszi fel a ritmust, csetlik-botlik, az előbb-utóbb hasraesik, és még örülhet, ha a többiek keresztül nem gázolnak rajta.

Na, ennyit a fociról. Amúgy jó kis buli ez, kár, hogy az időjárás nem fogadta kegyeibe. De a hét vége felé már szebb napok jönnek, kimehetünk megnézni a kicsiket – vannak olyan ügyesek, mint a nagyok, és szívből kikiabálhatjuk magunkat:

Hajrá, Kaposvár! Hajrá, Rákóczi!